01. chapter

Chapter 01. – Just positively 

× Zayn Malik szemszöge ×

Keserű mosollyal az arcomon néztem végig a szobámon. Kissé megrendített a gondolat, hogy aznap már nem a jól megszokott ágyamban alszok, hanem valahol máshol. Mikor az anyám először szóba hozta a költözést, nem igazán voltam oda az ötletért, de végül hozzászoktam a gondolathoz. Nehéz volt ott hagynom a barátaimat, a nagybátyámat, és egész persze egész Bradfordot. Bár mivel a mottóm úgy tartotta, hogy „csak pozitívan”, minden ismeretlen dolog felé nyitottan álltam.

Lecipeltem a lépcsőn a saját bőröndjeim, majd visszamentem anyu csomagjaiért is. Amióta apám elhagyott minket, a miénk a legszorosabb anya-fia kapcsolat.

Ω

Ámultan, leesett állal bámultam az új házunkra. Körülbelül kétszer nagyobb volt, mint az előző, ami igazán meglepett. Sosem voltunk gazdagok, mégis megvolt mindenünk. Ilyen kéróra viszont akkor sem számítottam. A falak színei bézsben pompáztak, a kaputól pedig egy fekete köves út vezetett egészen a bejárati ajtóig. Az udvart mindenhol gondosan lenyírt levélzöld árnyalatban ragyogó fű lepte el. Az egész maga volt a mennyország. Becipekedtünk a lakásba. Anyu büszke tekintettel nézett végig a bútorokon, meg úgy mindenen. Nem kérdeztem rá, mert tudtam, hogy a dolgok mögött rengeteg túlóra és spórolás állt.

- Nos, mától kezdve ez az új otthonunk – pillantott rám anyu megkönnyebbülten. – Menj, nézz körül, válassz magadnak egy szobát. – Engedelmesen bólintottam, s felcsörtettem az emeletre vezető hosszú lépcsőn. Összesen négy ajtóval találtam szembe magam, mindegyik mögé benéztem. Az első kétség kívül a legnagyobb szoba volt, amit személy szerint anyunak szántam. A második volt a legmegfelelőbb: nagyjából húsz négyzetméter, egy franciaágy, egy apró gardrób, és egy szekrényrendszer pihent meg benne. Mint kiderült, a másik két szobába, ha akartam se tudtam volna letelepedni, ugyanis mind a kettő egy fürdőszoba volt.

- Jobb, hogy van külön fürdőnk, nem igaz? – fogta meg a vállam hirtelen egy kéz, mire megugrottam. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – nevetett fel anya.

- Semmi gond – ráztam meg a fejem. – Igen, kétség kívül jobb.

- Azt hittem, a nagyobb szobát szemeled ki magadnak – kukucskált be az ajtómon, miután én bementem a szobámba, és elterültem az ágyon.

- Nem, az legyen csak a tiéd. Ez nekem tökéletes – nyugtáztam egy halvány mosoly kíséretében.

- Hát jó, legyen, ahogy akarod.

Miután kipakoltunk a nagyobb dobozokból, - a kisebbeket holnapra hagytuk -, elmentem egy kicsit, hogy szétnézzek a városba. Sokszor jártam már Londonban, ezért nem volt annyira szokatlan a más környezet. Amint kiértem a kis mellékutcából ahol van a házunk, megpillantottam az igazi londoni életet. Nyüzsögtek az emberek, a főúton dugó volt, viszont a dolgok mögé nézve rájöttem, mennyire csodálatos is lakni. Mindenki pörög, nincs olyan, hogy valaki unatkozzon akár egy percre is. Halvány mosollyal az arcomon tértem be egy kis kávézóba. Megpróbáltam a legeldugottabb asztalhoz ülni, majd mikor sikerült a tervem, kezembe vettem az itallapot. Sokáig tanulmányoztam a papírt, végül egy feketetea mellett döntöttem. A csinos felszolgálólány öt perc alatt kihozta a rendelésem. Pólóján egy hatalmas kivágás uralkodott, mely bemutatót engedett jókora melleihez. Hát, ő sem az eszéről lehet híres. Ittam egy kicsit a forró nedűből. Az egész torkom melegség járta át, a számban finom ízt éreztem. Éppen egy új kortyra készültem, mikor egy nagy, szőkésbarna hajzuhatag elterelte a figyelmet. Egy lány az előttem lévő asztalhoz ült le, és nem tűnt valami boldognak. Hatalmas szemei körül piros foltok éktelenkedtek, amiből arra következtettem, hogy sírt. A jó idő ellenére egy fekete kapucnis hosszú ujjú pulóvert viselt. Remegő kezekkel tette félre az itallapot maga elől, a felszolgálólánynak pedig remegő hangon annyit mondott, hogy „semmit sem kérek”. Egy gondolat süvített végig az agyamon, ami azt kiáltotta: Ülj le mellé! Vigasztald meg! Így hát felálltam, s mellé ültem.

- Szia, zavarlak? – kérdeztem a lehető legkedvesebb tekintetemmel.

- Mi? – nézett rám hirtelen a lány. Nagyon meglepődött, nem számíthatott arra, hogy valaki egyszeriben csak „letámadja”.

- Azt kérdeztem, hogy zavarlak-e. Nagyon szomorúnak tűntél, ezért gondoltam, jobb kedvre derítelek. Ha tudlak – vontam meg lazán, mosolyogva a vállam.

- Bocs, de nem is ismersz – rázta meg a fejét hihetetlenkedve.

- Akkor mutatkozz be. Hogy hívnak? Én Zayn vagyok – nyújtottam felé boldogan a kezem.

- Hű – ráncolta össze a szemöldökét. – Te aztán… eléggé pozitív vagy – mondta arrébb húzódva tőlem.

- Nem hiába az a mottóm, hogy „csak pozitívan” – vontam meg a vállam. - Na, amúgy, áruld már el a neved!

- Samantha vagyok, és nem igazán vágyom társaságra – nézett a szemembe.

- Hát, Samantha vagyok, és nem igazán vágyom társaságra, örülök, hogy megismerhettelek – szóltam vigyorogva. Eszem ágában sem volt ott hagyni őt. Utáltam, ha valakit szomorúnak látok. Folyton próbáltam mosolyt csalni az emberek arcára.

- Tényleg nincs kedvem beszélgetni – forgatta meg a szemeit.

- Miért sírtál? – kérdeztem közelebb húzódva hozzá.

- Miért nyomulsz? – tolt vissza a helyemre morogva.

- Nem nyomulok, csak próbállak jobb kedvre deríteni! – döntöttem oldalra a fejem aranyosan. Legalábbis aranyos látszatot akartam kelteni.

- Figyelj. Jobb lesz, ha most visszaülsz a helyedre. Egyedül akarok lenni, egyes-egyedül. Felfogod? – förmedt rám dühösen. A szemében felfedezni véltem valamilyen furcsa csillogást. Sugárzott belőle a bánat, és talán a fájdalom.

- Jó, oké, csak meg ne mondj anyucinak – álltam fel kuncogva. Azt vártam, hogy minimum egy alig látható, halvány mosoly fut át az arcán, ehelyett viszont könnyek gyűltek a szemébe. Először nem értettem, mi rosszat mondhattam, aztán leesett, s egy könnyed mozdulattal homlokon csaptam magam. Időm sem volt szabadkozni, Samantha felállt és elviharzott a kis kávézóból. Mérhetetlenül ostobának éreztem magam, örülök, hogy nem süllyedtem el szégyenemben. Pár másodperc elteltével a lány után szaladtam, aki már az utca végén sétált gyorsan, lehajtott fejjel.

- Samantha, várj! – kiáltottam. Samantha természetesen nem állt meg, még inkább gyorsított a léptein. – Kérlek, ne haragudj rám! Egy seggfej vagyok – próbáltam meg végigsimítani a karján mikor utolértem, sikertelenül.

- Hagyj békén – szipogta meggyötört hangon. Kimentünk a főútról, s egy sokkal csendesebb utcába érkeztünk. Nagyjából olyan környék volt, mint amelyiken én laktam. – Hallod? – állt meg hirtelen. – Ne kövess már!

- Hallgass meg, légy szíves – sóhajtottam, miközben beletúrtam a hajamba. – Fogalmam sem volt róla, hogy… nos, tudod… Esküszöm az égre, hogy egyáltalán nem az volt a célom, hogy még jobban elszomorítsalak. Én… én csak láttam rajtad, hogy valami nem stimmel, ezért gondoltam felvidítalak. Bocsáss meg, Samantha – néztem bűnbánó tekintettel a szemébe. Vett egy nagy levegőt, majd megrázta a fejét.

- Ne legyen lelkiismeret furdalásod miattam, oké? Igazad van, nem tudhattad, hogy… hogy az anyám már nem él. Nem haragszom, én… tényleg csak egyedül akartam lenni. Egyáltalán nem volt kedvem dumálgatni senkivel, főleg nem egy vadidegennel – nevetett fel kínosan. Nem erre a válaszra számítottam, de megkönnyebbültem.

-  És most? – mosolyogtam rá. – Van kedved dumálgatni? Arra gondoltam, hogy esetleg összehaverkodhatnánk. Ma költöztem ide, és nem ismerek egy árva lelket sem.

- Nem is tudom – mondta. Úgy tűnt, mint aki elgondolkozik valamin. – Na, jó, legyen – adta be a derekát. – Mesélj magadról – mondta, s elindultunk egy földút felé. Nehéz elhinni, hogy ebben a városban vannak még ilyen kis mellék-és földutak.

- Oké – bólintottam. – A teljes nevem Zayn Javadd Malik. Tizenkilenc éves vagyok. Bradfordban születtem, s ott is nőttem fel. A szüleim tizennégy éves koromban elválltak, az apám elhagyott minket. Nincs testvérem… vagyis egy ideje nincs.

- Ezt hogy érted? – nézett rám zavartan, mire csak megvontam a vállam. – Sajnálom – hajtotta le a fejét.

- Én is. Nagyon szerettem őt, ő volt a világ legtündéribb kislánya – pislogtam felfelé párat, nehogy kicsorduljon egy könnycsepp. – Hét évet élt összesen – nyeltem egy nagyot.

- Hogy hívták? – kérdezte halkan.

- Kailyn – mosolyodtam el. – Kailyn Tianna Malik. Tavaly halt meg, tüdőrákja volt. Olyan hihetetlen, hogy már nincs velünk – ráztam meg a fejem.

- Tudom, mit érzel. Én három éve vesztettem el anyut. Pont ma három éve – suttogta az utolsó mondatot. Nem válaszoltam. Tettekre volt szükség, nem szavakra. Bár jobbnak láttam engedélyt kérni, mielőtt cselekszem.

- Megölelhetlek?

- Más helyzetben rávágnám, hogy nem. De… ebben a pillanatban mindkettőnknek szüksége lehet egy ölelésre, úgyhogy igen.

Ω

- Khm, szerintem én eleget meséltem magamról – nevettem fel, miután az elmúlt pár év eseményeit egy kissé részletesen elregéltem. – Te jössz – böktem oldalba.

- Jó, de közben elindulhatunk visszafelé? Már egy órája császkálunk, és szeretnék hazamenni – nézett rám kérdőn. Egy apró biccentéssel válaszoltam, majd vettünk egy 360 fokos fordulatot. – Nos – köszörülte meg a torkát. – Az én teljes nevem Samantha Genevive Pearl. Tizenhét éves vagyok. Amerikában születtem, de két éves koromban ideköltöztünk, szóval nem nagyon emlékszem Kaliforniára. Tizenhárom éves voltam, mikor az édesanyámnál agydaganatot diagnosztizáltak. Rá három hónappal meghalt, egy héttel a születésnapom előtt. Az volt életem egyik legnehezebb időszaka. A körülöttem lévő emberek még csak észre sem vették a rendellenes állapotot. Azt hitték, hogy a történtek után is erős vagyok. Pedig nem. Az anyám halálakor minden megváltozott. Mivel elfordultam a világ elől, a hiperszuper „barátaim” elhagytak, az apám a munkába menekült, én meg szépen lassan, észrevétlenül törtem össze…

*Samantha Pearl szemszöge*

- Ez olyan igazságtalan – sóhajtotta Zayn. Nagy, mogyoróbarna szemei hol jókedvűen, hol szomorúan csillogtak a délutáni napsütésben. London nem megszokott időjárást produkált, amit rendkívül csodáltam. Nocsak, megismertem ezt a félistent, és még a nap is kisütött? Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, Zayn jóval több volt egy átlagos srácnál. Magamban áldottam az eget, amiért igent mondtam a sétára, s nem utasítottam el. Átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy eleget szenvedtem tök egyedül, három éven át. Itt az ideje, hogy legyen egy haverom, s úgy szenvedjek tovább. Mert hát az én sorsom így is úgy is a szenvedés. Na, meg a depresszió.

- Az iskolán kívül minden percem a szobámban töltöttem. Nagyjából a mai napig annyi a napirendem, hogy iskolába megyek, hazaérek, bezárkózok a szobámba, és másnap reggelig ki sem jövök. Senkivel sem beszélek soha, épp ezért sem akartam veled dumálgatni a kávézóban. Oda is egyedül azért mentem, mert az volt anyu kedvenc helye. Tavaly is ott töltöttem az „évfordulót”, idén is ott akartam, szóval, szerintem jövőre is ott fogom.

- Lehet, hogy furcsa kérdés lesz, de… hogy-hogy eljöttél velem sétálni? Ez nagyon meglepő a hallottak után – ráncolta össze a szemöldökét.

- Unom a magányt – feleltem egyszerűen.

- Áh, értem – mosolyodott el halványan.

- Zayn, te… hogy tudsz ennyire pozitívan állni a dolgokhoz, mindazok után, ami történt? – tettem fel a kérdést, ami már vagy negyvenöt hosszú perce nyomta a lelkem.

- Kailyn halálát nagyjából fél évig gyászoltam. Az előtt is egy boldog figura voltam, és fél év után is egy boldog figura lettem. Ráadásul nem csak magamért, de az édesanyámért is kénytelen voltam jól hozzáállni a dolgokhoz – válaszolta őszinte pillantással.

- Te egy nagyon rendes srác vagy, ugye tudod? – mosolyogtam rá halványan.

- Te meg nagyon értékes vagy, ugye tudod? – kérdezett vissza.

- Most elvileg vitatkozni kezdenék, de nem akarlak ellökni magamtól – nevettem fel kínosan. – Khm… én nem igazán nyílok meg így senki előtt, mint ahogy most megnyíltam előtted – váltottam komolyra a szót.

- Ezt rendkívül nagyra becsülöm – fúrta gyönyörű tekintetét az enyémbe. – Egyébként, megadod a számod? Találkozhatnánk holnap is, persze, csak ha szeretnél – hebegte zavartan.

- Igen, megadom. Jó lenne újra találkozni, bár nem száz százalék, hogy holnap ráérek. Attól függ, suli után mennyit kell még tanulni – sóhajtottam fel.

- Remek, köszi! Ha pedig holnap nem érsz rá, holnapután is tök jó, mert péntek! Nem igaz? – vigyorodott el szélesen.

- De – vágtam rá rögtön.

- Merre laksz amúgy? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- A Griffin Street-en. – feleltem. - Te?

- A Frankham Street-en, azt hiszem – vakarta meg a tarkóját.

- Nem mondod komolyan? – tátottam el a szám. – Az a mögöttünk lévő utca!

- Hű! Ez király, Sam! Már, ha szólíthatlak így – ráncolta össze kíváncsian a szemöldökét.

- Nem becéztek még, de szólíthatsz Sam-nek – vontam meg a vállam. – Akkor megyünk együtt haza?

- Természetesen! – válaszolta boldogan.

Körülbelül fél óra elteltével a házunk előtt álltunk. Beírtam Zayn telefonjába a számom, s a lelkemre kötötte, hogy még ma, vagy holnap mindenképpen felhív. Örülök, hogy megismertem, hiszen ezzel talán egy vadonatúj barátra tettem szert. Nem áll szándékomban elüldözni magam mellől, ezért a lehető legnormálisabban – és legegészségesebben – muszáj viselkednem előtte, és tilos a hattyúk halálát játszanom, amit nap, mint nap előadok.

Miután elköszöntünk, bementem a házba s egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Egyedül voltam otthon, hisz apám, mint mindig, délutános plusz éjszakai műszakban dolgozott egyszerre, így csupán a délelőtti órákban volt itthon, akkor is aludt. Na meg, én olyankor mindig iskolában voltam, szóval esélyünk sem volt találkozni. Ez így ment, kicsivel kevesebb, mint három éve.

Megnéztem a laptopomon egy filmet, majd később lezuhanyoztam. Fürdés után átnéztem a másnapra szükséges iskolai cuccokat, befejeztem egy rajzot, olvastam egy kicsit, s mikor az óra fél tízet mutatott, lefeküdtem aludni. Jó érzés volt úgy elaludni, hogy nem sírok. Ritka, szokatlan, ám kifejezetten jó.