02. chapter

Chapter 02. – Everything happens for a reason

× Samantha Pearl szemszöge ×

Reggel csodák csodájára, kipihenten ébredtem fel. A telefonomból üvöltő Paramore számot gyorsan leállítottam, hogy apám nyugodtan tudjon aludni. Sietős léptekkel slisszoltam be a fürdőszobába, ahol megmostam a hajam, az arcom, a fogam, s tettem magamra egy leheletnyi sminket. A bőröm eléggé fehér, ezért ha nem akarok egy halottra hasonlítani, kenni kell rá néhány csodaszert. Bő egy óra alatt végeztem a szükséges teendőimmel. Felhúztam lábaimra a bakancsom, majd elindultam a legszörnyűbb rémálmom felé, vagyis az iskolába. Félreértés ne essék, nem a tanulás miatt utálom a sulit. Leginkább az ott lévő emberektől áll fel a szőr a hátamon. Minden nap megkapom a lenéző, vagy épp sajnálkozó pillantásokat, - ki hogy áll hozzám -, ami enyhén szólva zavaró, és most már kezd elegem lenni belőlük.

Az első két órám rajz volt, aztán jött egy algebra, egy történelem, végül pedig egy fizikát kellett átvészelnem. Majdnem mindenből jeles vagyok, viszont a fizika és a testnevelés nem mondható az én világomnak.

Fél kettőre végeztem, és éppen hogy kiléptem az iskola kapuján, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot jelzett, így gondoltam, hogy Zayn lehet a vonal másik végén.

- Igen? – szóltam bele egy még számomra is új, élettel teli hangon.

- Samantha? Itt Zayn – mondta Malik édes, de mégis férfias hangon.

- Én vagyok – feleltem. – Mi újság? – kérdeztem, miközben átsétáltam egy zebrán.

- Nem sok, minden oké. Az előbb néztem utána pár egyetemnek itt Londonban, elég sűrű a választék – válaszolta. – Lenne kedved akkor találkozni? Vagy még iskolában vagy?

- Nem, pont most végeztem, már hazafelé tartok. Persze, találkozhatunk, miután tanultam holnapra – nevettem fel. – Öhm… bár ha szeretnél, átjöhetsz segíteni – hebegtem.

- Ez egy remek ötlet! Bár a segítségnyújtás nem biztosított. Miből kéne? – Hallottam, ahogy a háttérben valaki beszél hozzá. „Azzal a lánnyal beszélsz, akiről meséltél tegnap este?” Egy kifinomult, bársonyos női hangot fedeztem fel. Kirázott a hideg. Az anyám hangjára emlékeztetett.

- Khm… fizikából – köhintettem zavartan.

- Ó, az sima ügy lesz. Akkor egy óra múlva a házad előtt vagyok, oké?

- Oké, akkor nemsoká találkozunk. Szia – nyomtam ki gyorsan a telefont. Mély levegőt vettem, s folytattam a hazavezető utam. Otthon az első dolgom az volt, hogy összepakoltam a házban. Apám eléggé rumlis, ezért mindenhol hagy valami szemetet maga után. Már csak tizenöt percem volt Zayn érkezéséig, mikor rádöbbentem, hogy a szobám sincs valami remek állapotban. Villámsebességgel rámoltam be minden kacatot az egyik üres fiókba, megcsináltam rendesen az ágyat, és amint betettem a gardróbomba a mosott ruhákat, csöngettek. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, magamban pedig megállapítottam, hogy egész tűrhetően nézek ki. Mielőtt még ajtót nyitottam volna, letűrtem a kardigánom egészen a csuklómig, ugyanis nagyon nem szerettem volna, ha Malik észreveszi a gyógyulófélben lévő karistolásokat a karomon. Körülbelül egy hete csináltam őket, a szülinapomon. Senki sem köszöntött fel, de az volt a legrosszabb, hogy még apám is elfelejtette az egészet. Ami egyszóval bántott.

- Áh, szia Zayn – engedtem be végre az ajtó előtt várakozó fiút. – Gyere be.

- Szia, Sam – ölelt meg Malik. Kicsit meglepett a cselekedete, de azért viszonoztam az ölelést. – Mi az ábra?

- Minden… oké – feleltem vonakodva.

- Nem úgy tűnik – döntötte oldalra a fejét.

- De, tényleg, minden oké. Csak furcsa – sóhajtottam, miközben elindultam a szobám felé.

- Mármint mi furcsa? – jött utánam.

- Ez az egész. – Leültem az ágyra, s megpaskoltam magam mellett a helyet, jelezvén, hogy üljön le.

- Kifejtenéd bővebben? – rázta meg a fejét értetlenkedve.

- Azt ne mondd, hogy neked nem furcsa ez a szituáció! – pattantam fel. Elé álltam, nagyjából fél méter távolság lehetett köztünk. – Tegnap találkoztunk először, de már a szobámban csücsülsz. Ez… nem normális! Úgy érzem, bízhatok benned, de mi van akkor, ha esetleg egy bérgyilkos vagy? Vagy az is lehet, hogy… - törtek volna fel belőlem a szavak, de megállított.

- Figyelj, Sam. Nekem is furcsa ez a helyzet, tényleg. Viszont biztos vagyok benne, hogy minden okkal történik. Nem hiszem, hogy véletlenül ismertük meg egymást tegnap. Egyébként megnyugtatlak, nem vagyok bérgyilkos, sőt, hátsó szándékaim sincsenek veled kapcsolatban. Egyszerűen… nem is tudom. Annyi mindent elmondtunk egymásnak az életünkről, úgy, hogy te sem ismertél engem, és én sem ismertelek téged. Igazán szokatlan dolog az ilyen, már, ha ez a megfelelő szó. Én viszont egyáltalán nem bánom, hogy így történtek az események. – Zayn felállt, így nekem kellett felnéznem rá. Majdnem másfél fejjel magasabb volt nálam.

- Igazad van – fújtam ki a tüdőmben lévő levegőt, tartva a szemkontaktust. – És köszönöm.

- Mármint micsodát? – ráncolta össze a homlokát. A válaszom egyszerű volt.

- Hogy beléptél az életembe.

Ω

Zayn körülbelül fél órája magyarázta a fizikát, én pedig azt hittem, rögtön falra mászok. Bár, ő sem érezhetett másképp. Kézzel-lábbal próbálta megértetni velem az anyagot, kevés sikerrel. Tizenöt perc további szenvedés után Malik idegesen lecsapta az ágyra a tankönyvemet, miközben a halántékát dörzsölve azt motyogta magában, hogy „feladom”. Halkan nevettem rajta egy sort, mire halványan elmosolyodott. Mondtam neki, hogy hanyagoljuk a dolgot, majd máskor újrapróbálkozunk vele, mire kedvesen közölte velem, hogy annyira értek a fizikához, mint egy majom a számítógépekhez. Szem forgatva megütöttem a karját, s a nem várt reakciót kapva visszaütött. Persze, sokkal gyengédebben, mint ahogy én odacsaptam neki. Belementem a játékba, ezért újra rá emeltem a kezem, csak ezúttal a combjára. Felvont szemöldökkel nézett rám, a szája sarkában pedig ott bujkált az édes mosolya. Hirtelen előkapta a hátam mögött pihenő párnát, és püfölni kezdett vele. Sikítozva nevettem fel, ugyanis püfölésből csikizésre váltott, ami köztudottan a gyengepontjaim közé sorolható.

- Hagyd… hagyd abba, Zayn! – visítottam, akár egy kismalac. – Kérlek! – kapkodtam kacagva a levegőt.

- Mit adsz érte, ha abbahagyom? – kérdezte pimasz mosollyal a száján.

- Mit adnék? Semmit! Hagyd már abba, mert megfulladok! – kezdtem el rugdalózni.

- Á-á! Ajánlj fel valamit!

- A két szép szemem nem elég? Zayn, tényleg hagyd abba! – váltottam komolyabb hangnemre, két köhögés között.

- Jó ég, jól vagy?  - állt le rögtön ijedten.

- Ja – köhögtem még egyet, aztán elmosolyodtam, és rátehénkedtem a mellkasára. – Most megfizetsz!

- Hé, átvágtál! – kiáltotta felháborodottan. Átdobtam a lábam a csípője fölött, s mindkét karján a feje mellé szorítottam. – Na, most mit akarsz tenni? – húzta fel a szemöldökét.

- Fogalmam sincs – röhögtem el magam kínosan. – Talán elengedlek… vagyis, inkább nem, mert akkor nem tudnék bosszút állni – biggyesztettem le az ajkaim. – Ki kell találnom, mi legyen a büntetésed – néztem rá hunyorogva.

- Ugye tudod, hogy egy mozdulattal el tudlak távolítani magamról? A kérdés az, hogy el akarlak-e távolítani magamról. Őszintén szólva, tetszik ez a pozíció. – Nekem sem kellett több, magamtól lemásztam Zaynről.

- Nem értem a viccet – haraptam bele a számba. Malik felült, és egyenesen a szemembe nézett.

- Nem gond, úgy sem annak szántam. – Mellékesen megvonta a vállát, én pedig legszívesebben arcon csaptam volna. Nekem egy barátra van szükségem, és a barátság nem működne, ha az ilyen megjegyzéseivel véletlenül magába bolondítana. – Úgy értem… - köszörülte meg a torkát -, megnézhetnénk egy filmet.

- Ez sokkal jobban hangzik – bólintottam lenyugodva.

Zayn ötlete az volt, hogy nézzük meg az Anabelle-t. Mivel fogalmam sem volt, mi az, belementem. Eléggé nagy kár volt, ugyanis a film közepénél azt hittem, összepisilem magam. Nem a röhögéstől, hanem az ijedtségtől. Szorosan a mellettem pihenő fiú mellkasába fúrtam az arcom, - minden egyes félelmetes résznél -, aki ijedtségemet látva erősen a karjaiba zárt.

*Öt héttel később*

Mióta Zayn az életem része, fenekestül felfordultak a mindennapjaim. Mára már mondhatni a legjobb barátom lett, aminek kimondottan örülök. Bár, ha két hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy hamarosan jön egy fiú, - aki nem csak kívül, de belül is ragyogó – ama célból, hogy betöltse a szívemben tátongó űr egy részét, valószínűleg kinevetem. Most viszont rádöbbentem a tényre, miszerint nem tudnám elképzelni nélküle az életem. Látszólagosan jót tett nekem ez a kapcsolat. Rászoktam a mosolygásra, ám még mindig csak akkor tudom felfelé görbíteni a szám, ha vele vagyok. Egyébként, szerencsére a múltkor vette a célzást, s azóta nem is mondott semmi félreérthetőt.

Éppen a francia házi dolgozatom írtam, mikor megcsörrent a telefonom. Malik keresett, így villámsebességgel nyomtam rá a „fogadás” gombra.

- Szia! – szóltam bele a fülemhez tartott fehér készülékbe. – Mizu?

- Szia, Sam! Azt akartam kérdezni, hogy rá érsz-e ma este. Szóval, ráérsz? – kérdezte. Elképzeltem, hogy beszéd közben az egyre növekvő haját birizgálja, ami olyan aranyosan állt neki.

- Öhm, várj, megnézem az órarendem – mondtam, majd kezembe vettem az ellenőrzőfüzetem, amibe bele voltak írva az óráim. – Holnap szerda, vagyis hét órám lesz. Geometria, rajz, irodalom, francia, kémia, töri és földrajz. Most írom a franciaházim, de még kell tanulnom irodalomra meg kémiára, ami azt jelenti, hogy sajnálatos módon ma nem érek rá. Holnap viszont egész nap szabad vagyok.

- Holnap meg nekem nem jó – sóhajtotta. – Vagy várjunk csak… ha szeretnél, eljöhetsz velem egy buliba. Az egyik haveromnak van itt Londonban egy nyaralóháza, ahol általában évente egyszer összehoz valami kis parti félét. Lenne kedved velem jönni?

- Átgondolom, jó? – döntöttem oldalra a fejem, mintha csak látná.

- Rendben. Este még felhívlak, ha nem gond. Most pedig mennem kell, anyu vett valami… nem is tudom mit, a lényeg, hogy nagy, és segítenem kell becipelni – nevetett fel.

- Nem gond, oké. Akkor majd beszélünk, Zaynie – kuncogtam.

- Szia, Sammy – szólt kedves hangon, mielőtt megszakítottuk a hívást.

Folytattam a házit, később meg nekiálltam a többi tanulnivalónak. Néha nagyon soknak érzem az egészet, de tudom, hogy a magam érdekében tanulok, s nem máséban.

Zayn ígéretét betartva este fél kilenckor újra felhívott. Mondtam, hogy szívesen elmegyek vele a buliba, ugyanis még sosem voltam egy partihoz hasonlítható rendezvényen sem. Na, jó, általánosban meg kilencedikben voltak suli bulik, de anyu halála után inkább kimaradtam minden olyan programból, ahol sok volt az ember.

Ω

Másnap tehetetlenül álltam a tükör előtt két ruhával a kezemben. Malik mögöttem elnyúlt az ágyon, s feltűnően sóhajtozni kezdett.

- Ne sóhajtozz már, inkább segíts ruhát választani! – förmedtem rá idegesen.

- Mondtam az előbb, hogy a mélyebb kivágású ruhára teszem a voksom – támaszkodott meg a két alkarján.

- Nem mondtad! – ráztam meg a fejem hihetetlenkedve.

- Akkor csak gondoltam – ráncolta össze elgondolkodva a szemöldökét.

- Ah! Komolyan mondom, az őrületbe kergetsz – fújtam ki a levegőt. – Megyek, megcsinálom a hajam meg a sminkem, aztán felöltözök. Ismered a járást, ha van valami kínod, ki tudod szolgálni magad. Fél óra és kész vagyok. – Beslisszoltam a fürdőbe, majd rögtön neki is láttam készülődni. Hallottam, ahogy nyílik a szobám ajtaja, ezért gondoltam, Zayn lement a nappaliba valamiért. Teljes mértékben bízom benne, ugyanis az utóbbi időkben jó párszor bizonyított. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy fiú „LB-m”. Kíváncsi vagyok, miket tartogat még számomra a sors.

Sokkal gyorsabban – húsz perc alatt – végeztem, szóval, amíg Malik a nappaliban tevékenykedett, én elővettem a Zayn füzetem. Tudom, rettentő bután hangzik, de a későbbiekben nem csak emlékül szolgál majd, hanem számon is tudom tartani a hozzá kapcsolódó dolgokat. Eddig ezeket írtam le róla:

Zayn Malik

- tizenkilenc éves

- félig arab származású

- egyedül él az anyukájával

- az apukája elhagyta őket

- volt egy Kailyn nevű húga, aki hét éves volt, mikor leukémiában elhunyt

- a kedvenc rokona a nagybácsikája

- a kedvenc étele a csirkemell

- a kedvenc itala a Canada Dry

- szereti a mesefilmeket

- nem szereti az Alkonyatot

- az egyetem elvégzése után gazdaságinformatikus szeretne lenni

- van egy „pár” tetoválása

- a kedvenc énekese Justin Timberlake

- a kedvenc énekesnője Hailey Williams

- Tizenöt éves korában egy pizzériában dolgozott

- a mottója: „csak pozitívan”

- hat évesen megijesztette őt egy bohóc, azóta is fél tőlük

- azt mondta, csak a húszas évei végén szeretne megnősülni

- ha felnő, két gyereket szeretne: egy lányt, akit Aleaysha-nak nevezne, és egy fiút, akit Lucas-nak

- nem szereti az embereket szomorúnak látni

- kiskorában egyedül akkor volt hajlandó elaludni, ha az anyukája énekelt neki

- Mit csinálsz? – nyitott be hirtelen a szobába. A szívem kihagyott egy ütemet. Összecsuktam a füzetet, és észrevétlenül visszacsúsztattam a helyére.

- Semmit, pont most készültem el. Tőlem akár indulhatunk is.

- Rendben. Amúgy, nagyon csinos vagy. Tudtam én, hogy ez tökéletesen fog állni – bókolt, a szemében pedig ott csillogott az a kisfiús huncutság. Tisztában volt vele, hogy könnyen zavarba tud hozni.

- Öhm… köszi – feleltem lehajtott fejjel. – Akkor induljunk.

A buliba taxival mentünk. Csaknem egy óráig utaztunk a rettentő nagy dugó miatt. Miután megérkeztünk, fele-fele arányban kifizettük a sofőrt, és elindultunk egy hatalmas épület felé. Nem túlzok, ha azt mondom, szédültem az izgatottságtól. Nem tudtam mi vár rám, hogy kell viselkednem, kikkel kell majd beszélgetnem, fogok-e táncolni, stb. Zayn próbált nyugtatgatni, kevés sikerrel. Megfordult a fejemben, hogy én most inkább visszahívom a taxit, Malik meg érezze jól magát, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből, mert nem szerettem volna, ha gyávának neveznek.

Az egész ház gyönyörű volt, a kertet lampionok tömkelege varázsolta szebbnél szebb színekbe. Legnagyobb meglepetésemre, egy illuminált állapotban fiatalt sem láttam sehol, aminek kifejezetten örültem. Zayn bemutatott pár bradfordi barátjának, vagyis szereztem pár új ismerőst. Kissé megtorpantam, mikor egy furcsa alak hirtelen elénk ugrott.

- Zack, de jó, hogy itt látlak! – köszöntötte a Zayn-nél talán egy két évvel idősebb fiú „Zack-et”. 

- Még mindig Zayn vagyok, kedves George – morgott idegesen Malik. Láttam rajta, hogy egyáltalán nem kedveli a srácot.

- Jó, igen, Zein… látom, becsajoztál! Nocsak, nocsak! Ráadásul egy nem is akármilyen pipit szedtél fel! Minden elismerésem, haver! - nevetett minden bizonnyal George. Megnyilvánulására kipattantak a szemeim, s értetlenül néztem a mellettem álló Zayn-re.

- Egy. Zayn vagyok! Kettő. Ő nem a csajom. Három. Ő nem egy pipi! Négy. Nem vagyok a haverod – mondta, miközben minden egyes szót alaposan megnyomott.

- Jaj, még mindig haragszol rám Sharon miatt, igaz? – forgatta meg szemeit George.

- Csak ne gyere a közelünkbe, érthető? Nem miattad jöttem ide ma este, hanem a barátaim miatt. Hagyj békén engem, te seggfej – sziszegte Zayn a fogai között.

Fél órával később Malik már jókedvűen táncikált pár haverjával, a harmadik sörével a kezében. Én egy kólát iszogatva figyeltem az embereket, és sikerült megállapítanom, hogy az ott tartózkodók 99%-a normális. Vagyis George-on kívül mindenki rendesnek tűnt.  

Amíg Zayn nem volt velem, sokan hívtak táncolni. Zavartan utasítgattam el minden fiút, ám az egyiket lehetetlennek tűnt lerázni. Szőke haja, és ragyogó kék szemei voltak. Körülbelül Zayn-nel lehetett egy magasságban, s korban sem különbözhettek. Hiába bizonygattam, hogy „én nem tudok táncolni”, mindig rávágta, hogy „nem fogadok el nemleges választ”. Végül beadtam a derekam, de még mielőtt a parkettre mentünk volna, figyelmeztettem, hogyha esetleg eltörik a lába, mert annyiszor rálépek, az nem az én hibám lesz. A srác nevetve bólintott, majd mielőtt még táncolni kezdtünk volna, bemutatkozott. A neve Niall, és jól sejtettem, hogy tizenkilenc éves. A zene egyik pillanatról a másikra lelassított, nekem pedig fogalmam sem volt, mit tegyek. Niall tehetetlenkedésemet látva megragadott a csípőmnél fogva, s óvatosan megához húzott. Kezeit a derekamon pihentette, míg én a vállaiba kapaszkodtam bele. Szerencsére egyszer sem tettem kárt benne sehol, de nem csodáltam volna, ha ez nem így történik. Bódító illata az orromba kúszott, én meg nemes egyszerűséggel elveztettem a fejem. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, amit néha észre is vett. Ezeket folyton csak egy mosollyal nyugtázta. Vajon hány lányt szédített már el így? Azt hiszem, nem táncoltunk öt percnél tovább, mert a zene pörgősebbre váltott. Visszasétáltunk a pulthoz, ahol Zayn aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Ó, Sam, hát itt vagy! Mindenhol kerestelek, azt hittem leléptél – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Csak táncoltunk egyet – lépett mellém Niall, a hangja pedig kissé furcsán csengett.

- Niall – ráncolta össze a homlokát ledöbbenve Zayn. – Te mit keresel itt? Tudtommal ez Liam és Sophia bulija, téged pedig köztudottan nem szeretnek. Nem mintha bárki is szeretne téged ebben az épületben – fújtatott Malik. Úgy látszik, George-n kívül akad még olyan ember, akikkel Zayn valaha is összeakasztotta a bajszát.

01. chapter

Chapter 01. – Just positively 

× Zayn Malik szemszöge ×

Keserű mosollyal az arcomon néztem végig a szobámon. Kissé megrendített a gondolat, hogy aznap már nem a jól megszokott ágyamban alszok, hanem valahol máshol. Mikor az anyám először szóba hozta a költözést, nem igazán voltam oda az ötletért, de végül hozzászoktam a gondolathoz. Nehéz volt ott hagynom a barátaimat, a nagybátyámat, és egész persze egész Bradfordot. Bár mivel a mottóm úgy tartotta, hogy „csak pozitívan”, minden ismeretlen dolog felé nyitottan álltam.

Lecipeltem a lépcsőn a saját bőröndjeim, majd visszamentem anyu csomagjaiért is. Amióta apám elhagyott minket, a miénk a legszorosabb anya-fia kapcsolat.

Ω

Ámultan, leesett állal bámultam az új házunkra. Körülbelül kétszer nagyobb volt, mint az előző, ami igazán meglepett. Sosem voltunk gazdagok, mégis megvolt mindenünk. Ilyen kéróra viszont akkor sem számítottam. A falak színei bézsben pompáztak, a kaputól pedig egy fekete köves út vezetett egészen a bejárati ajtóig. Az udvart mindenhol gondosan lenyírt levélzöld árnyalatban ragyogó fű lepte el. Az egész maga volt a mennyország. Becipekedtünk a lakásba. Anyu büszke tekintettel nézett végig a bútorokon, meg úgy mindenen. Nem kérdeztem rá, mert tudtam, hogy a dolgok mögött rengeteg túlóra és spórolás állt.

- Nos, mától kezdve ez az új otthonunk – pillantott rám anyu megkönnyebbülten. – Menj, nézz körül, válassz magadnak egy szobát. – Engedelmesen bólintottam, s felcsörtettem az emeletre vezető hosszú lépcsőn. Összesen négy ajtóval találtam szembe magam, mindegyik mögé benéztem. Az első kétség kívül a legnagyobb szoba volt, amit személy szerint anyunak szántam. A második volt a legmegfelelőbb: nagyjából húsz négyzetméter, egy franciaágy, egy apró gardrób, és egy szekrényrendszer pihent meg benne. Mint kiderült, a másik két szobába, ha akartam se tudtam volna letelepedni, ugyanis mind a kettő egy fürdőszoba volt.

- Jobb, hogy van külön fürdőnk, nem igaz? – fogta meg a vállam hirtelen egy kéz, mire megugrottam. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – nevetett fel anya.

- Semmi gond – ráztam meg a fejem. – Igen, kétség kívül jobb.

- Azt hittem, a nagyobb szobát szemeled ki magadnak – kukucskált be az ajtómon, miután én bementem a szobámba, és elterültem az ágyon.

- Nem, az legyen csak a tiéd. Ez nekem tökéletes – nyugtáztam egy halvány mosoly kíséretében.

- Hát jó, legyen, ahogy akarod.

Miután kipakoltunk a nagyobb dobozokból, - a kisebbeket holnapra hagytuk -, elmentem egy kicsit, hogy szétnézzek a városba. Sokszor jártam már Londonban, ezért nem volt annyira szokatlan a más környezet. Amint kiértem a kis mellékutcából ahol van a házunk, megpillantottam az igazi londoni életet. Nyüzsögtek az emberek, a főúton dugó volt, viszont a dolgok mögé nézve rájöttem, mennyire csodálatos is lakni. Mindenki pörög, nincs olyan, hogy valaki unatkozzon akár egy percre is. Halvány mosollyal az arcomon tértem be egy kis kávézóba. Megpróbáltam a legeldugottabb asztalhoz ülni, majd mikor sikerült a tervem, kezembe vettem az itallapot. Sokáig tanulmányoztam a papírt, végül egy feketetea mellett döntöttem. A csinos felszolgálólány öt perc alatt kihozta a rendelésem. Pólóján egy hatalmas kivágás uralkodott, mely bemutatót engedett jókora melleihez. Hát, ő sem az eszéről lehet híres. Ittam egy kicsit a forró nedűből. Az egész torkom melegség járta át, a számban finom ízt éreztem. Éppen egy új kortyra készültem, mikor egy nagy, szőkésbarna hajzuhatag elterelte a figyelmet. Egy lány az előttem lévő asztalhoz ült le, és nem tűnt valami boldognak. Hatalmas szemei körül piros foltok éktelenkedtek, amiből arra következtettem, hogy sírt. A jó idő ellenére egy fekete kapucnis hosszú ujjú pulóvert viselt. Remegő kezekkel tette félre az itallapot maga elől, a felszolgálólánynak pedig remegő hangon annyit mondott, hogy „semmit sem kérek”. Egy gondolat süvített végig az agyamon, ami azt kiáltotta: Ülj le mellé! Vigasztald meg! Így hát felálltam, s mellé ültem.

- Szia, zavarlak? – kérdeztem a lehető legkedvesebb tekintetemmel.

- Mi? – nézett rám hirtelen a lány. Nagyon meglepődött, nem számíthatott arra, hogy valaki egyszeriben csak „letámadja”.

- Azt kérdeztem, hogy zavarlak-e. Nagyon szomorúnak tűntél, ezért gondoltam, jobb kedvre derítelek. Ha tudlak – vontam meg lazán, mosolyogva a vállam.

- Bocs, de nem is ismersz – rázta meg a fejét hihetetlenkedve.

- Akkor mutatkozz be. Hogy hívnak? Én Zayn vagyok – nyújtottam felé boldogan a kezem.

- Hű – ráncolta össze a szemöldökét. – Te aztán… eléggé pozitív vagy – mondta arrébb húzódva tőlem.

- Nem hiába az a mottóm, hogy „csak pozitívan” – vontam meg a vállam. - Na, amúgy, áruld már el a neved!

- Samantha vagyok, és nem igazán vágyom társaságra – nézett a szemembe.

- Hát, Samantha vagyok, és nem igazán vágyom társaságra, örülök, hogy megismerhettelek – szóltam vigyorogva. Eszem ágában sem volt ott hagyni őt. Utáltam, ha valakit szomorúnak látok. Folyton próbáltam mosolyt csalni az emberek arcára.

- Tényleg nincs kedvem beszélgetni – forgatta meg a szemeit.

- Miért sírtál? – kérdeztem közelebb húzódva hozzá.

- Miért nyomulsz? – tolt vissza a helyemre morogva.

- Nem nyomulok, csak próbállak jobb kedvre deríteni! – döntöttem oldalra a fejem aranyosan. Legalábbis aranyos látszatot akartam kelteni.

- Figyelj. Jobb lesz, ha most visszaülsz a helyedre. Egyedül akarok lenni, egyes-egyedül. Felfogod? – förmedt rám dühösen. A szemében felfedezni véltem valamilyen furcsa csillogást. Sugárzott belőle a bánat, és talán a fájdalom.

- Jó, oké, csak meg ne mondj anyucinak – álltam fel kuncogva. Azt vártam, hogy minimum egy alig látható, halvány mosoly fut át az arcán, ehelyett viszont könnyek gyűltek a szemébe. Először nem értettem, mi rosszat mondhattam, aztán leesett, s egy könnyed mozdulattal homlokon csaptam magam. Időm sem volt szabadkozni, Samantha felállt és elviharzott a kis kávézóból. Mérhetetlenül ostobának éreztem magam, örülök, hogy nem süllyedtem el szégyenemben. Pár másodperc elteltével a lány után szaladtam, aki már az utca végén sétált gyorsan, lehajtott fejjel.

- Samantha, várj! – kiáltottam. Samantha természetesen nem állt meg, még inkább gyorsított a léptein. – Kérlek, ne haragudj rám! Egy seggfej vagyok – próbáltam meg végigsimítani a karján mikor utolértem, sikertelenül.

- Hagyj békén – szipogta meggyötört hangon. Kimentünk a főútról, s egy sokkal csendesebb utcába érkeztünk. Nagyjából olyan környék volt, mint amelyiken én laktam. – Hallod? – állt meg hirtelen. – Ne kövess már!

- Hallgass meg, légy szíves – sóhajtottam, miközben beletúrtam a hajamba. – Fogalmam sem volt róla, hogy… nos, tudod… Esküszöm az égre, hogy egyáltalán nem az volt a célom, hogy még jobban elszomorítsalak. Én… én csak láttam rajtad, hogy valami nem stimmel, ezért gondoltam felvidítalak. Bocsáss meg, Samantha – néztem bűnbánó tekintettel a szemébe. Vett egy nagy levegőt, majd megrázta a fejét.

- Ne legyen lelkiismeret furdalásod miattam, oké? Igazad van, nem tudhattad, hogy… hogy az anyám már nem él. Nem haragszom, én… tényleg csak egyedül akartam lenni. Egyáltalán nem volt kedvem dumálgatni senkivel, főleg nem egy vadidegennel – nevetett fel kínosan. Nem erre a válaszra számítottam, de megkönnyebbültem.

-  És most? – mosolyogtam rá. – Van kedved dumálgatni? Arra gondoltam, hogy esetleg összehaverkodhatnánk. Ma költöztem ide, és nem ismerek egy árva lelket sem.

- Nem is tudom – mondta. Úgy tűnt, mint aki elgondolkozik valamin. – Na, jó, legyen – adta be a derekát. – Mesélj magadról – mondta, s elindultunk egy földút felé. Nehéz elhinni, hogy ebben a városban vannak még ilyen kis mellék-és földutak.

- Oké – bólintottam. – A teljes nevem Zayn Javadd Malik. Tizenkilenc éves vagyok. Bradfordban születtem, s ott is nőttem fel. A szüleim tizennégy éves koromban elválltak, az apám elhagyott minket. Nincs testvérem… vagyis egy ideje nincs.

- Ezt hogy érted? – nézett rám zavartan, mire csak megvontam a vállam. – Sajnálom – hajtotta le a fejét.

- Én is. Nagyon szerettem őt, ő volt a világ legtündéribb kislánya – pislogtam felfelé párat, nehogy kicsorduljon egy könnycsepp. – Hét évet élt összesen – nyeltem egy nagyot.

- Hogy hívták? – kérdezte halkan.

- Kailyn – mosolyodtam el. – Kailyn Tianna Malik. Tavaly halt meg, tüdőrákja volt. Olyan hihetetlen, hogy már nincs velünk – ráztam meg a fejem.

- Tudom, mit érzel. Én három éve vesztettem el anyut. Pont ma három éve – suttogta az utolsó mondatot. Nem válaszoltam. Tettekre volt szükség, nem szavakra. Bár jobbnak láttam engedélyt kérni, mielőtt cselekszem.

- Megölelhetlek?

- Más helyzetben rávágnám, hogy nem. De… ebben a pillanatban mindkettőnknek szüksége lehet egy ölelésre, úgyhogy igen.

Ω

- Khm, szerintem én eleget meséltem magamról – nevettem fel, miután az elmúlt pár év eseményeit egy kissé részletesen elregéltem. – Te jössz – böktem oldalba.

- Jó, de közben elindulhatunk visszafelé? Már egy órája császkálunk, és szeretnék hazamenni – nézett rám kérdőn. Egy apró biccentéssel válaszoltam, majd vettünk egy 360 fokos fordulatot. – Nos – köszörülte meg a torkát. – Az én teljes nevem Samantha Genevive Pearl. Tizenhét éves vagyok. Amerikában születtem, de két éves koromban ideköltöztünk, szóval nem nagyon emlékszem Kaliforniára. Tizenhárom éves voltam, mikor az édesanyámnál agydaganatot diagnosztizáltak. Rá három hónappal meghalt, egy héttel a születésnapom előtt. Az volt életem egyik legnehezebb időszaka. A körülöttem lévő emberek még csak észre sem vették a rendellenes állapotot. Azt hitték, hogy a történtek után is erős vagyok. Pedig nem. Az anyám halálakor minden megváltozott. Mivel elfordultam a világ elől, a hiperszuper „barátaim” elhagytak, az apám a munkába menekült, én meg szépen lassan, észrevétlenül törtem össze…

*Samantha Pearl szemszöge*

- Ez olyan igazságtalan – sóhajtotta Zayn. Nagy, mogyoróbarna szemei hol jókedvűen, hol szomorúan csillogtak a délutáni napsütésben. London nem megszokott időjárást produkált, amit rendkívül csodáltam. Nocsak, megismertem ezt a félistent, és még a nap is kisütött? Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, Zayn jóval több volt egy átlagos srácnál. Magamban áldottam az eget, amiért igent mondtam a sétára, s nem utasítottam el. Átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy eleget szenvedtem tök egyedül, három éven át. Itt az ideje, hogy legyen egy haverom, s úgy szenvedjek tovább. Mert hát az én sorsom így is úgy is a szenvedés. Na, meg a depresszió.

- Az iskolán kívül minden percem a szobámban töltöttem. Nagyjából a mai napig annyi a napirendem, hogy iskolába megyek, hazaérek, bezárkózok a szobámba, és másnap reggelig ki sem jövök. Senkivel sem beszélek soha, épp ezért sem akartam veled dumálgatni a kávézóban. Oda is egyedül azért mentem, mert az volt anyu kedvenc helye. Tavaly is ott töltöttem az „évfordulót”, idén is ott akartam, szóval, szerintem jövőre is ott fogom.

- Lehet, hogy furcsa kérdés lesz, de… hogy-hogy eljöttél velem sétálni? Ez nagyon meglepő a hallottak után – ráncolta össze a szemöldökét.

- Unom a magányt – feleltem egyszerűen.

- Áh, értem – mosolyodott el halványan.

- Zayn, te… hogy tudsz ennyire pozitívan állni a dolgokhoz, mindazok után, ami történt? – tettem fel a kérdést, ami már vagy negyvenöt hosszú perce nyomta a lelkem.

- Kailyn halálát nagyjából fél évig gyászoltam. Az előtt is egy boldog figura voltam, és fél év után is egy boldog figura lettem. Ráadásul nem csak magamért, de az édesanyámért is kénytelen voltam jól hozzáállni a dolgokhoz – válaszolta őszinte pillantással.

- Te egy nagyon rendes srác vagy, ugye tudod? – mosolyogtam rá halványan.

- Te meg nagyon értékes vagy, ugye tudod? – kérdezett vissza.

- Most elvileg vitatkozni kezdenék, de nem akarlak ellökni magamtól – nevettem fel kínosan. – Khm… én nem igazán nyílok meg így senki előtt, mint ahogy most megnyíltam előtted – váltottam komolyra a szót.

- Ezt rendkívül nagyra becsülöm – fúrta gyönyörű tekintetét az enyémbe. – Egyébként, megadod a számod? Találkozhatnánk holnap is, persze, csak ha szeretnél – hebegte zavartan.

- Igen, megadom. Jó lenne újra találkozni, bár nem száz százalék, hogy holnap ráérek. Attól függ, suli után mennyit kell még tanulni – sóhajtottam fel.

- Remek, köszi! Ha pedig holnap nem érsz rá, holnapután is tök jó, mert péntek! Nem igaz? – vigyorodott el szélesen.

- De – vágtam rá rögtön.

- Merre laksz amúgy? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- A Griffin Street-en. – feleltem. - Te?

- A Frankham Street-en, azt hiszem – vakarta meg a tarkóját.

- Nem mondod komolyan? – tátottam el a szám. – Az a mögöttünk lévő utca!

- Hű! Ez király, Sam! Már, ha szólíthatlak így – ráncolta össze kíváncsian a szemöldökét.

- Nem becéztek még, de szólíthatsz Sam-nek – vontam meg a vállam. – Akkor megyünk együtt haza?

- Természetesen! – válaszolta boldogan.

Körülbelül fél óra elteltével a házunk előtt álltunk. Beírtam Zayn telefonjába a számom, s a lelkemre kötötte, hogy még ma, vagy holnap mindenképpen felhív. Örülök, hogy megismertem, hiszen ezzel talán egy vadonatúj barátra tettem szert. Nem áll szándékomban elüldözni magam mellől, ezért a lehető legnormálisabban – és legegészségesebben – muszáj viselkednem előtte, és tilos a hattyúk halálát játszanom, amit nap, mint nap előadok.

Miután elköszöntünk, bementem a házba s egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Egyedül voltam otthon, hisz apám, mint mindig, délutános plusz éjszakai műszakban dolgozott egyszerre, így csupán a délelőtti órákban volt itthon, akkor is aludt. Na meg, én olyankor mindig iskolában voltam, szóval esélyünk sem volt találkozni. Ez így ment, kicsivel kevesebb, mint három éve.

Megnéztem a laptopomon egy filmet, majd később lezuhanyoztam. Fürdés után átnéztem a másnapra szükséges iskolai cuccokat, befejeztem egy rajzot, olvastam egy kicsit, s mikor az óra fél tízet mutatott, lefeküdtem aludni. Jó érzés volt úgy elaludni, hogy nem sírok. Ritka, szokatlan, ám kifejezetten jó.

00.chapter

Bevezető, avagy prológusnak nem nevezhető rövid leírás a történetről.

A felszabadultság hamis érzete járta át a testem, amint az éles penge a bőrömhöz ért. Összeszorított szemekkel szántottam végig karomon újabb s újabb csíkokat. Egyet a családért, egyet a hamis barátokért, egyet az iskoláért, egyet a magányért, és elölről.

Tizenhét évesen nem a legjobb dolog egyedül tölteni a mindennapjaid, magadba roskadva, depressziósan… 

„A körülöttem lévő emberek még csak észre sem veszik a rendellenes állapotot. Azt hiszik, hogy a történtek után is erős vagyok. Pedig nem. Az anyám halálakor minden megváltozott. Mivel elfordultam a világ elől, a hiperszuper „barátaim” elhagytak, az apám a munkába menekült, én meg szépen lassan, észrevétlenül törtem össze…”

Az esély, hogy valaki egy csepp boldogságot is csempésszen Samantha Pearl életébe, nagyon kevés. Ám mi történik akkor, mikor felbukkan az a bizonyos srác, aki megpróbálkozik a feladattal? Vajon sikerül neki? És ha sikerül, képes lesz csak a lány barátja maradni?

Ha tetszett írj véleményt kommentbe/chaten, vagy iratkozz fel!